A napi séták alkalmával gyakran egy kis utcában sétálunk a Duna felé és előfordul, hogy két kutyával találkozunk, egy fehér egy fekete pumival. Amint meglátnak minket, örjöngve ugatni kezdenek, a gazdájuk pedig általában lerángatja őket a járda szélére, nehogy konfliktus legyen. Őpulisága és én nyugodtan elmegyünk mellettük és folytatjuk az utat a futtató felé. Ez jutott eszembe arról a véleményről, hogy a pulit nem szabad városban tartani.

Természetesen jópár olyan fajta akad, amiket nagyon rossz ötlet városban tartani. Általában két ok szól a városi tartás ellen: az adott kutyafajta hely-, illetve mozgásigénye. Szerintem az előbbi az erősebb érv, mivel egy városi lakásban képtelenség például egy kaukázusi juhásznak vagy komondornak a kellő teret biztosítani. Ami viszont a mozgást illeti: aki egy szerencsésebb városrészben lakik, az találhat a közelben kutyafuttatókat, ahova naponta többször kiviheti az állatot, hétvégén, szabadnapon pedig jöhet a kirándulás: közeli erdőbe, vidékre vagy jobb ötlet híján a Hajógyári szigetre.

Őpulisága naponta átlag három órát mozog, ez alatt nem a pórázon sétálást értjük, hanem szabad futkározást, labdázást, stb. Hogy színesítsük a programot, a standard futtatói programok mellett afféle városi fitneszt is űzünk. Mivel a kuty imád szinte mindenre felugrani vagy átugrani, kihasználjuk a biciklitárolókat, kőtalapzatokat, padokat, vagy bármit, amire a kutya felugorhat anélkül, hogy másokat zavarna vagy sérülésveszélynek tenné ki magát.

Otthon a bundás békésen alszik a kanapén vagy a kedvenc párnáján, soha nem hisztizik, nem nyugtalan és fajtájához képest nagyon keveset ugat. Ő egy elégedett puli, én pedig elégedett gazda vagyok. Bevállaltuk, hogy városban nevelünk egy pulit, tudva, hogy ez komoly kötelezettséget jelent a mozgatás terén. Sokan vesznek látszólag város-kompatibilisebb fajtát, akik azt frusztráltan topognak a gazdájuk mellett, miközben az beszélget a többiekkel. Unatkoznak, depressziósak vagy agresszívak lesznek, mert a gazda azt hitte,hogy ha egy vizsla szeret a fotelben punnyadni és kevés szőrápolást igényel, az azt jelenti, hogy megelégszik egy háromszor negyed órás pórázas sétával a városban. 

Jópár kutyabaráttól hallottam, hogy azért nem venne pulit, mert nem szeretne sok időt a kutya bundájának ápolására fordítani. Az érv helytálló, de nem biztos, hogy a látszólag könnyebben kezelhető kutyák kevesebb munkát adnak, feltéve, hogy a lakás takarítása is a mi feladatunk.

Leegyszerűsítve: eldönthetjük, hogy többet dolgozunk a kutya bundájával, hogy aztán alig kelljen miatta takarítanunk,  vagy kevesebb időt töltünk szőrápolással, viszont a lakásból napi szinten próbáljuk feltakarítani a szőrt. Persze sarkítottam, de tény, hogy a puli szőre megfelelő karbantartás mellett gyakorlatilag nem hullik (ugyanez igaz a trimmelhető fajtákra, uszkár, schnauzer, stb.). A nem speciális bundájú kutyák viszont vedlenek, hogy szezonálisan-e, illetve, hogy milyen intenzitással, az részben fajta, részben a tartási körülmények, részben egyéni szerencse kérdése.

Volt szerencsém látni, milyen mennyiségű pelyhes aljszőr hullik ki egy lakában tartott németjuhászból, de a vizslás ismerőseim nagy része is sokat panaszkodik amiatt, hogy szinte mindent beborítanak az apró, tűszerű szőrszálak, amiket szinte képtelenség maradéktalanul felszedni. Személy szerint jobban értékelem a szőrmentest lakást, már csak azért is, mert öröm a puli bundáján dolgozni, zsinórozgatni, igazítani és látni utána a végeredményt. A bundaápolással töltött idő is alkalom az együttlétre és a kutyának fizikailag és lelkileg is jólesik, hogy „kurkászom”. 

Az viszont tény,  hogy – ellentétben a standard bundájú fajtákkal – egy puli esetében a gazda nem engedheti meg magának, hogy elhanyagolja a szőrzetet. Aki halogatja a bunda tépését, az  már foglalhatja is az időpontot a kozmetikushoz és készülhet a megalázó borotválásra. Ha a tincsek összetapadtak és egy mozdulattal nem lehet őket szétválasztani, akkor vége a dalnak, jöhet az olló. Ha csak a bunda egy részén alakult ki ez a helyzet, akkor házilag menthetjük a menthetőt azzal, hogy hossszában szétvágjuk az összecsomósodott tincset. A kettéválasztott részt aztán megpróbálhatjuk újra tépni, ha ne megy, szükség esetén tovább vágni, körülbelül ujjnyi darabokra. Az eredmény persze rém ronda lesz, de ezzel elkerülhetjük a további csomósodást-koszolódást és esetleg a ször tövig vágását is.

Az én kutyám szerencsére nagyon bújós, hogy hozzászokott ahhoz, hogy esti punnyadás, délutáni pihenés közben szétszedek egy-egy tincset, apránként karbantartom a bundáját. Körülbelül kéthetenként pedig nagy szervizt csinálok, a korábban leírt módon. Nem kis munka, de bőven vállalható.