Kevesen tudják, milyen a teljes biztonság. Én igen, mert volt egy németjuhászom. Tudni, hogy melletted van egy kutya, aki bármitől és bárkitől megvéd, akár az élete árán is - azt kívánom, hogy minél több gyerek ismerje meg ezt az érzést.

Az utóbbi hetekben sok szó esett a közterületen, közlekedési eszközökön, stb. elkövetett zaklatási ügyekről, sok lány írta le a gyerekkori rossz élményeit. Amellett, hogy szerintem maga a diskurzus is nagyon fontos, arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért soha nem volt ilyesmiben részem.

Aztán arra gondoltam, hogy ez nem feltétlenül a szerencse műve. Általános iskolás gyerekként kaptam kutyát. Másfél éves korára komoly, mindenre odafigyelő, intelligens kutya lett belőle, aki - anélkül, hogy valaha is tanítottuk volna erre - mindig megvédte a családját, méghozzá úgy, ahogy jónak látta. Ha játékból bunyóztunk az öcsémmel, engem védett meg: közénk állt, ugatott, kifejezte, hogy ezt gyorsan abba kéne hagyni. Ha apám bunyózott az öcsémmel, akkor az öcsémet - minden helyzetben felmérte, ki a gyengébb, és mellé állt.

Ha csak ketten mentünk sétálni, mindig résen volt, nem egyszer zavart el részegen felém dülöngélő alakokat, drogosokat. Nem kellett bíztatni, ha látta, hogy veszélyhelyzet alakul ki, már fel is borzolódott a háta, befeszült, és ha az illető még pár lépést tett, az ugatásával egyértelműen jelezte, hogy ez a határ. Ha kellett, parancsra is átment "elzavaró" üzemmódba, de legtöbbször ő döntötte el, mi jelenthet veszélyt. Volt, hogy egyedül voltam a vidék házunkban, és a barátunkat, aki évek óta járt hozzánk gond nélkül, csak a kérésemre engedte be a kertbe; máshogy értékelte ezt a helyzetet, mint amikor az egész család velem van. Sokszor mentem vele rendezvényekre, tüntetésekre, mert teljesen biztos lehettem abban, hogy megvéd, ha kell.

Egy negyven kiló körüli izmos németjuhász már a megjelenésével és az ugatásával is megfékezi a legtöbb rosszarcot. Ha kell, egyszerűen odaáll közéd és az illető közé, ha pedig ez sem segít, akkor támad, németjuhász módra. Nem kezd nadrágot cincálni, bokát harapdálni, egy határozott mozdulattal átfogja a támadó karját. Ebből a szorításból nincs menekvés, amíg a kutya él és amíg te azt nem mondod, hogy eressze. A másik módszere, hogy a testsúlyával egyszerűen ledönti a lábáról a delikvenst. A dolog szépsége az, hogy a támadó egyik esetben sem szenved komoly sérülést. Mivel nem a vadászösztön hajtja, hanem a feladatvégrehajtás igénye, könnyű leállítani. Folyamatosan figyel, csöndes, a megbízhatósága pedig túlmutat azon, amire egy ember valaha is képes lehet. Egy ilyen társ mellett az ember olyan biztonságban van, hogy annak a mértékét csak a hiánya mutatja meg, amikor a kutya már nincs velünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.