A tegnapi bejegyzésem nyomán keletekezett kommentek rávilágítanak arra, hogy sokan nem értik, mi volt a kifogásom az éheztetés-jutalomfalat kombóval. Ezért most megpróbálom összefoglalni az érveimet és azt, hogy valójában mire való a jutalomfalat.
A tegnapi boxeres példában egy olyan kölyökről volt szó, akinek a gazdája a kutyaiskola tanácsára a kelleténél kevesebbet adott enni. Az „iskola” indoklása az, hogy a kölyök így éhesebb lesz, ezért szívesebben visszatér majd a jutalomfalat reményében.
Mire való igazából a jutalomfalat? Arra, hogy a kutyát egyértelműen megerősítsük abban, hogy jól csinált valamit és megjutalmazzuk ezért.
Miről szól a behívás? A kutya falkája az ember, erre vonatkozólag ajánlom Csányi Vilmos műveit. A gazda a kutya falkájának legfontosabb tagja, akihez a kutya rendkívül erősön kell hogy kötődjön. A behívás tanításakor minden modern kutyaiskola elmagyarázza, hogy mindig kitörő örömmel kell fogadnunk a kutyát, ha visszajön és fontos, hogy soha ne bántsuk ilyenkor, mivel ezzel negatív benyomást rögzítünk a bejövetelhez. A kutya számára a kedves szó, a simogatás és a jutalomfalat is örömet szerez. Semmi akadálya annak, hogy a kölyök jutalmat kapjon, ha visszaszalad a gazdájához.
Vannak kutyák, akiket jutalomfalattal lehet a legjobban nevelni, annyira gerjednek a kajára, másokat alig érdekel. Ilyen az én kutyám is, és bár lehet, hogy sokan nem láttak még olyan kutyust, akik izgatottságában kiköpi a jutalomfalatot, a jelenség nem rendkívüli. Egyrészt az állatok számára az evéshez nyugalomra van szükség. Aki nézi az Animal Planetet, az tudja, milyen nagy bajban vannak a menhelyek dolgozói, amikor ideges kutyát próbálnak rávenni arra, hogy egyen. Másrészt sajnos van olyan kutya, aki ugyan tisztában van a biznisz mibenlétével (kaját azért, hogy visszagyere), de nem érdekli, sokkan jobban szeretne ugyanis futkározni, mint falatot enni.
Azt gondolom, hogy a bejövetelt elsősorban érzelmi hatással kell megtanítani a kutyának. Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a kutyát nem az éhség kell, hogy a gazdájához hajtsa, hanem a kötődés.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vollibre 2014.03.28. 11:19:11
vollibre 2014.03.28. 11:25:36
Rastafan 2014.03.28. 11:36:30
A második részére: fene tudja, én nem szoktam poénból kihívni a kutyámat, ha éppen játszik és semmi nem sürget. Szóval nem játszom arra, hogy a kutyának a leginkább nehezére essen eljönni. Szerintem a legtöbben azért hívják ilyenkor a kutyájukat, mert féltik, néha egészen irracionális félelmekről is értesülök ("koszos lesz", "megszúrja valami a lábát", stb.)
vollibre 2014.03.28. 21:08:05
A mi emberi értékrendünk szerinti tanítás nem igazán megfelelő, ezért érdekes, hogy a legtöbb kutya mégis képes normálisan együtt élni velünk. A legtöbb gazdi nyilván nem képzett szakember, de a kutyája azért nagyjából figyel rá, otthon nem csak a fal mellett lehet tőle közlekedni. Ennek folyománya, hogy sokan elhiszik magukról, hogy isteni tehetséggel megáldott módon nyúlnak a jószághoz. A koppanás akkor van, mikor belenyúlnak egy nehezen kezelhető egyedbe, és "az a hülye kutya" nem fogad szót, és eszébe sem jut, hogy esetleg máshonnan kéne a problémát megközelíteni.
A behíváshoz: sosem szabad a kutyát hívni, ha úgy is tudom, hogy tojik a fejemre, mert ebből a kutya csak egyet tanul meg: "ott a gazda, ordít, mint a sakál... rendben van. Látom ott vagy, majd mindjárt megnézem, hogy mi a fenét, akarsz csak előbb jól megszaglászom ezt az izgi kis egérlyukat."
És ebből jön, hogy a gazdi feje egyre csak vörösödik és tényleg üvölt már, és szépen semlegesíti magát a kutya számára.
Utolsó kommentek