2001-ben az ELTE Etológia Tanszék kutatói négy farkast neveltek fel. A kölykök szeme még nem nyílt ki, amikor a csapathoz kerültek, ezzel párhuzamosan négy ugyanilyen korú kutyakölyköt is neveltek. Miután a farkasok felnőttek, a csapat új tagokkal egészült ki, és egy második farkas generációt is felneveltek a kutatók, egy másik kiskutya csoporttal párhuzamosan. A világon elsőként ők írták le egy nagy létszámú, kézből nevelt farkascsapat teljesítményét a mutatásos és a problémamegoldó tesztekben. Alant néhány kiemelés Kubinyi Enikőnek a témában írt blog bejegyzéséből.

"Az emberekkel való intenzív kapcsolat ellenére már az első hetekben feltűnt, hogy a farkasok nem keresik az ember tekintetét. Ez önmagában nem tűnik érdekesnek, de valójában arról van szó, hogy a farkasok, ha kitalálták, mivel szeretnék eltölteni az idejüket, nem mutattak érdeklődést a nevelő iránt."

"A kiskutyák viszont folyton csak azt nézték, hogyan kapcsolódhatnának be abba, amit csinálunk. Természetesen, mivel a farkasok ügyesek, megtaníthatók a szemkontaktus kialakítására, és arra is, hogy érdemes figyelemmel követni, mit művelnek a kísérletvezetők, de az első hetekben megfigyelhető jelentős különbség arra utal, hogy a háziasítás során az ember felé való nyitottság fokozottá vált a kutyában."

"A farkasok sok tesztben egyáltalán nem reagáltak félénkebben idegen tárgyak vagy emberek megjelenésekor, mint a kutyák.

A mindennapi helyzetekben ennek ellenére nem ritkán megmakacsolták magukat és kővé váltak, ha az utcán, pályaudvaron túl sok inger érte őket. Még a kísérletek közötti szünetekben is előfordult, hogy se kicsalogatni, se kihúzni nem tudtuk a kisfarkast a szekrény alól."

"A farkasokat nem igazán lehetett sem fizikailag, sem hanggal irányítani vagy korlátozni. Például a tesztek elkezdésekor a kölyköket általában egy előre meghatározott pontra kellett helyezni, és egy rövid időre ott tartani. A farkasok közül szinte mindegyikkel előfordult, hogy ilyenkor morgott és a kísérletvezető kezéhez kapott, a kutyákkal soha."

"Igen szembeszökő volt a különbség a két faj között, amikor nyolchetes korukban (életükben először) nyers húsos csontot adtunk nekik. A farkasok, amint megkóstolták a húst, morogva elrohantak a zsákmánnyal. A kísérletvezető nagyon nehezen kapta el őket és vette el a csontot, közben vigyázni kellett a kezére is, nehogy megharapják. A kutyák többségétől viszont minden probléma nélkül, azonnal, egy hang nélkül el lehetett venni a csontot. A farkasoktól nem tudtunk elvenni semmit, ha egyszer a szájukba került, morogva elrohantak vagy támadtak. Csak a csere jöhetett szóba."

"A négy hónapos kutyák követik az emberi mutatás irányát, a szocializált fiatal farkasok nem."

"Megoldhatatlan problémahelyzetben a kutyák többször és hosszabban néztek a gazdájukra, mintegy segítséget kérve, mint a farkasok."

Cesar Millan magyarázatot közölt a nagy vihart kavart malac megtámadási ügy kapcsán, amiben azt állítja: a nézők nem értették meg a kontextust, ő mindent jól csinált. Az állatvédők továbbra is a fejét követelik, pár szakértő pedig csendesen elmélkedik azon, miért teljesen rossz a magát suttogónak beállító tréner hozzáállása.

"Legyél te a falkavazér"

Cesar gyakorlatilag mindent erre a tételre vezet le, minden problémát úgy akar megoldani, hogy - úgymond - megtanítja a kutyának, hol a helye a falkában, és főleg megtanítja a gazdáknak, hogy ők a falka vezetői. Ezt a megközelítést a modern kutyanevelésben évtizedek óta elvetik, ugyanis eleve téves a kiindulópontja. A "mutasd meg, ki a főnök és jó kutyád lesz" - módszer akkor terjedt el, amikor a farkasok viselkedésével kapcsolatban még kevés, és tudományosan megalapozatlan adat állt rendelkezésre. Durván leegyszerűsítve: dilettánsok egy csoportja feltételezte, hogy a farkas falkában az alfa hím és párja az abszolút urak, gyakorlatilag terrorizálják a többieket, erre szükség is van, mert az alacsonyabb rendű falkatagok rendre a hatalmukra akarnak törni. Ezért jó, ha tudják, hol a helyük.

Azóta szerencsére számtalan komoly kutatás készült a farkasokról, és a kutyákról is, akit érdekel, utánaolvashat az MTA-ELTE Etológiai kutatócsoportjának weboldalán és YouTube csatornáján. Kiderült, hogy a kutyák a közeli rokonság ellenére társas kapcsolataik és gondolkodásuk terén alapvetően különböznek a farkasoktól, ráadásul a farkasok távolról sem olyanok, amilyennek a felületes szemlélő látta őket. A hierarchia erőltetése nettó baromság, a kutyák nem az uralmat akarják átvenni, amikor "rosszak", inkább olyanok, mint a gyerekek (lásd Csányi Vilmos munkáit). Cesar ennek ellenére ezt a "behódolsz az akaratomnak" módszert erőlteti. Nem meglepő, hogy sokan támogatják, hiszen a tekintélyelvű gyereknevelést is sokan hasznosnak tartják.

"Majd én megmondom, mit ne csinálj"

Ha megfigyelitek a műsort, egyértelmű, hogy Cesar mindig valamilyen határozott viselkedést vár el a kutyáktól, legtöbbször azt, hogy valamit ne csináljon a kutya. Például ne akarja megenni a gazdi malackáit. Hogy ezt elérje, a legtöbbször az erőfitogtatás módszeréhez folyamodik. Például beengedi a kutyát egy nagyobb falkába, pórázon tartja és erőszakkal odavezeti valahová, megböki, megrúgja (nem durván). Le is vezeti, hogy így majd a kutya megtanulja, mi a stájsz, és engedelmes lesz. 

De ki foglalkozik azzal, hogy mit érez ez a kutya? Cesar biztos nem. Mert vagy nem érdekli, vagy nem tudja értelmezni a kutya idegi-érzelmi helyzetét. Erre tökéletes példa az ominózus malacos műsor, ahol Cesar annak ellenőre erőltette Simon kutyát a malacokra, hogy a kutyus világosan jelét adta, hogy stresszel, távolodni akar. Pórázzal ahhoz az állathoz kötni a kutyát, amit korábban már megtámadott... kész elmebaj ez az ötlet. Ezt tetézendő, Cesar azt is demonstrálja, hogy képtelen jutalmazni a számára pozitív viselkedést. A felvétel elején, az akkor még szabadon mászkáló Simon igyekszik nem tudomást venni a disznókról, Kap ezért dícséretet vagy jutalmat? Egy frászt, helyette hozzákötik az állatokhoz. Amikor ezerrel próbálna elhúzódni, de Cesar nem engedi, kiváló suttogónk látványosan megsimogatja a kutyát, amit az nagyon nem élvez. Miért akkor akarja simogatással jutalmazni a kutyát, amikor elkerülő magatartást, feszültséget mutat? És miért simogatja, amikor látja, hogy a kutya számára ez most nem jó?

Azért, mert egyáltalán nem foglalkozik a kutya kommunikációjával. Csak el akarja érni, hogy valami ne történjen meg. Ezt tekinthetjük nevelésnek, mert például elérhetem a gyerekemnél, hogy ne vegye el a csokit az asztalról, ha jól megverem, amikor ezt teszi. Ugyanígy elérhetem egy kutyánál, hogy (egy ideig) ne támadjon malacra, mert fél tőlem. Ezek hatékony módszerek, egy darabig biztosan működnek. Az eredmények azonban nem feltétlenül jelentik azt, hogy egy módszer jó. Persze, a kutya (gyerek) nem fog rosszalkodni, de milyen áron?

Fotó: https://www.cesarsway.com/

A modern kutyanevelés a pozitív megerősítésről szól, és arról, hogy ez a két, egymással fantasztikusan hatékony kommunikációra képes faj együttműködik. A kutya NEM akar uralkodni rajtunk. Ha feszegeti a határokat, azt azért teszi, mert néha jó szófogadatlannak lenni (hát nem?). És ha agresszív vagy stresszre utaló viselkedést mutat, a mi felelősségünk, hogy megszüntessük a kiváltó okot ahelyett, hogy fenyítéssel rávennénk a kutyát arra, hogy csöndben és passzívan stresszeljen tovább. Ez a módszer persze kevésbé látványos, mint Cesar bűvészkedése...