Újabb futtatói sztori, ami írásra inspirál: egy szinte minden kutyára rátámadó vizsla, akit a gazdája hónapok óta ugyanazzal a büntető módszerrel próbál megnevelni, és nem veszi  észre, hogy ez így nem működik. Ha valami makacsul nem hat,érdemes átgondolni, mi lehet a látszólag megváltoztathatatlan viselkedés oka.

Az említett vizslát majdnem másfél éve ismerem, nagyon gyakran találkozunk vele a futtatón. Örökbefogadott kutya, aki biztosan sok kellemetlen élményt hozott magával az előző helyéről, jelenlegi gazdája pedig mindent elkövet, hogy megváltoztassa, de hiába. A gond az, hogy ezt a gazda nem veszi észre. Soha nem értettem, hogy a kutyatulajdonosok egy része miért nem változtat a viselkedésén, amikor nyilvánvaló, hogy nem tudja a kívánt irányba terelni a kutyáját.

Ez a vizsla például majdnem minden, a közelébe jövő kutyára rátámad, látszólag ok nélkül. A támadásai nem durvák, de hangosak, a kutya testtartásán látszik, hogy minden séta alkalmával csak azt figyeli, mikor jön valaki túl közel. A gazdája ilyenkor a szokásos negatív reakciót adja: megszidja, leülteti, a fenekére csap.  A kutya a dorgálásra könyörgő tekintettel néz a gazdájára, aztán következik egy kis tutujgatás, majd minden előlről kezdődik.  Eközben se játék, se mozgás, a gazda a többi kutyástárssal beszllget.

Eközben a  vizsla többek között hozzám és odabújik, simogattatja magát, néha morog is közben. A gazdájánál ilyenkor bekattan a „rossz viselkedést nem jutalmazunk” lecke és ránk szól, hogy ne simogassuk, elhívja és újra megszidja a kutyát. És ez így megy másfél éve.

A gazda ott követi el a hibát, hogy nem is gondol bele, mi okozhatja a kutya agresszióját. Jellemzően két lehetőség jöhet szóba:  a kutya túl domináns vagy pedig fél.  Szerintem itt az utóbbiról van szó, a kutya fél és félti a gazdáját, ezért támad meg mindenkit, aki közel jön. Erre semmiképpen nem megoldás, ha egyszerűen csak megszidja, aztán meg agyon dédelgeti, mivel nem kezeli az agresszió kiváltó okát, mindössze arra motiválja a kutyát, hogy nyomja el az indulatait.

Én hoznék egy izgalmas, csörgős játékot, és amikor látom, hogy a kutya sunnyogni kezd, elvonnám vele a figyelmét, ha kell, tovább is sétálnék vele.  A kutya így lassan megszokná, hogy a más kutyákkal való találkozás soha nem negatív, ha más kutya is jelen van, akkor is lehet játszani, sétálni és semmi nem fenyegeti őt, illetve a gazdáját.

A kutyák eszes állatok, ha egy nevelési módszer több hónapnyi alkalmazás után is sikertelen marad, próbáljuk meg átgondolni, mi lehet a kudarc oka és kitalálni valami mást. 

A hazai oldalak közül elsőként a blogunkon olvashattatok arról a Colonel nevű belga juhászról, akit az afganisztáni tálibok ejtettek foglyul és videón bemutattak. A National Geographic beszámolójából kiderül: nem ez az első eset, hogy trófeaként mutogatják a megszerzett katonai kutyákat a harcoló felek.

Büszke vagyok arra, hogy érzésem szerint én számoltam be a hazai oldalak közül elsőnek a tálibok által foglyul ejtett kutyáról. A helyi tálib vezetők a jelek szerint becses trófeaként kezelik a Colonelnek nevezett kutyát, az amerikai hadsereg pedig nyomoz az ügyben.

A kutyák többszáz éve vesznek részt háborúkban, de ritkaságnak számít, hogy egy állatot foglyul ejtenek. Az eddigi leghíresebb esetre a második világháborúban került sor, akkor egy Judy nevű kutyát szereztek meg a japán csapatok. A brit haditengerészet kutyáját hadifogolyként regisztrálta és halálra ítélte a japán haderő, de a pointer szerencsére túlélte a háborút és épségben hazatért Angliába, ahol kitüntették bátorságáért és erejéért.

  Walter J. Katnicha és Rex kiképzésen a nebraskai Fort Robinson támaszponton (Fotó: U.S. War Dogs Association)

Az amerikai hadsereg eddig mintegy 2500 kutyát vitt magával Afganisztánba, ezek többsége bomba- és lőszerkeresőként dolgozik.  Colonel a feltételezések szerint a brit hadsereg tagja, akárcsak az a Theo nevű springer spániel, akit 2012-ben posztumusz tüntettek ki az Egyesült Királyságban állatoknak adható legmagasabb kitüntetéssel, a Dickin éremmel. Theo felvezetőjével, Liam Taskerrel talán a legsikeresebb bombakereső csapatot alkotta Afganisztánban. 2011-ben egy küldetés során a tálibok rajtuk ütöttek, Taskert megölték, Theo pedig az eset után pár órával agyvérzést kapott a brit táborban és meghalt. Theoról és a brit hadseregben szolgáló többi állatról éppen a napokban vetíti háromrészes dokumentumfilm-sorozatát az Animal Planet.

Liam Tasker és Theo - Tasker édesanyja szerint a kutya gazdája elvesztésébe halt bele  (Fotó: AP)

Az Egyesült Államokban elsőként Benjamin Franklin szorgalmazta a kutyák harci bevetését, bár az ötlet, miszerint kutyákkal meg lehet félemlíteni az indiánokat, valószínűleg spanyol conquistadoroktól származott. A National Geographic szerint az Észak-Amerikába érkező hódítók állítólag bullmasztiffokkal küzdöttek az őslakosok ellen. Később, a polgárháborúk és az első világháború során elsősorban hírvivőként használtak kutyákat, a második világháborúban pedig megkezdték munkájukat a bombakereső kutyák. A vietnami háborúban mintegy 5 ezer kutyát vetett be az amerikai hadsereg, akik összesen körülbelül 10 ezer ember életét menthették meg.

„Ha felvezető vagy, Istent kell játszanod, meghatároznod, mikor ehet, mikor játszhat a kutyád, és azt is, hogy mikor támadjon” – fogalmazott Kristopher Knight, az amerikai hadsereg egyik vezető kutyakiképzője, aki szerint csak ilyen hozzáállással lehet sikeres valaki a harcmezőn.