Bonnie Berginnek a hetvenes években támadt egy ötlete: kutyákat kezdett kiképezni arra, hogy felvegyenek tárgyakat, kinyissák az ajtót, húzzák a tolószéket, stb. Bonnie Bergin az ELTE Etológia Tanszéken mutatta be, hogyan alakította ki kollégáival a segítő kutyák kiképzésének módszerét, amelyet ma világszerte sikerrel alkalmaznak.

bonnie_bergin_1.pngBonnie Bergint nem igazán érdekelték a kutyák, amikor a Nova Southwestern Universityn diplomát szerzett. Az foglalkoztatta, hogyan élhetnek egészségügyi intézményeken kívül a mozgáskorlátozott emberek. A hetvenes években több ázsiai országba is ellátogatott, ahol láthatta, hogyan próbálnak boldogulni a mozgássérültek egy olyan világban, ahol az intézményesített ellátás, és az ezzel együtt járó társadalmi elszigetelődés ismeretlen fogalom volt. "Törökországban láttam, ahogy mozgáskorlátozott emberek az áruval megpakolt szamarakra támaszkodva mentek a vásárba, ez adta az ötletet" - mondta el Bergin az ELTE Etológia Tanszéken tartott előadásában.

Persze, volt egy kis bökkenő: az Egyesült Államokban elképzelhetetlen lett volna, hogy szamarak közlekedjenek a városi utakon, ezért szükség volt egy olyan fajra, amely háziállatként tartható, de fizikailag képes ilyen segítségnyújtásra. A kutya magától értetődő választás volt, de - mint kiderült - csak Bonnie Bergin számára. Sem a vakvezető kutyákat kiképző szervezetek, sem más intézmények nem akartak hallani az ötletről, olyannyira, hogy Bergin sokszor szó szerint csak a portásig jutott, amikor megpróbálta felvenni a kapcsolatot velük. "Arra gondoltam, mit veszíthetek, és elkezdtem telefonon elmondani a recepciósnak, hogy szükségem lenne valakire, aki segít a kutyák kiképzésében, amikor a portás azt, mondta, vállalja". A portás a mozgássérült Kerry Knaus volt, aki a saját problémáira keresett megoldást. "Kerry megkérdezte, hogy fel tudja-e kapcsolni helyette egy kutya a villanyt, ki tudja-e nyitni az ajtót, képes-e elhúzni a tolószéket, én meg azt mondtam, persze, bár fogalmam sem volt róla, hogyan lehetne egy kutyát megtanítani ezekre".

bergin1.jpgBonnie Bergin és Kerry Knaus közösen kezdték tanítani az első kutyákat ezekre a feladatokra, és a program elején belefutottak pár zsákutcába. Hamar kiderült, hogy menhelyről származó állatokat nem tudnak bevetni, a menhelyek ugyanis a tréningre alkalmas, vagyis magatartási problémákat nem mutató, kiegyensúlyozott kutyákat maguk akarták örökbe adni, ezzel biztosítva az adományokat. A fajták szelektálásákor világossá vált, hogy sem a túl gyors reakció, sem a túlzott akaratosság nem kívánatos. Nyugodt, kedves, alkalmazkodó kutyákra volt szükség, akikben minimális a vadászösztön, és nem túl erős a kezdeményezőkészség. Ez a leírás az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a labradorokra, és a retrieverekre igaz a legtöbb esetben.

De nem csak az állatok, a kiképzés is speciális. Mivel a segítő kutyák sokszor olyan emberekhez kerülnek, akik nem tudják erővel irányítani a kutyát, minden szóbeli parancsot végre kell hajtaniuk. A póráz csak kapocs, és nem irányító eszköz a segítő kutya és a gazdája között. A segítő kutya nem húzhat, és nem követelhet jutalomfalatot a feladat végrehajtásáért (sok gazda fizikailag sem tudna nekik adni).

Szívesen segítenéd az ELTE Etológia Tanszék munkáját? Jelentkezz a kutyáddal az aktuális kutatásokra itt.

Bonnie és csapata a Bergin Universityn maga tenyészti a leendő segítő kutyákat, a kölyköket pedig már három és fél hetes korban elkezdi tréningezni. A picik hozzászoknak, hogy kézbe veszik őket, négy hetesen megkapják életük első jutalomfalatjait (ujjbegyre kent tejpép formájában). Egy hét múlvá már odatotyognak a trénerhez a jutalomért, akik megkezdik az alapvető parancsok megtanítását.

bergin2.jpgAz öt hetes kölykök a beígért jutalom reményében végrehajtják az ül parancsot, és - szintén jutifalat segítségével - kérésre lefekszenek. A leckék mindössze öt-hét percig tartanak, Bonnie csapata nagy hangsúlyt fektet az önkontroll kialakítására és arra, hogy ne épüljön ki ellenállási reflex a kicsikben. Amikor már pórázon sétálnak, amint a kutya húzni kezd, a tréner megáll és csak akkor indul tovább, ha a kutya már nem feszíti a pórázt és visszanéz. A feszülő póráz ugyanis automatikusan kialakítja az ellenkezést a kutyában, így az egyetlen megoldás az, ha megérti: a pórázhúzás mint módszer soha nem vezet sehova.

A tréning során a jutalomfalat szerepét a tréner elismerése és szeretete váltja fel, mire a kutyusok "lediplomáznak", a jutalmazást teljesen elhagyják. Ezzel párhuzamosan hozzászoktatják őket ahhoz, hogy nem csak a babakoruktól ismert trénernek kell szót fogadniuk, hiszen ezzel biztosítható, hogy a leendő gazda környezetében élők; rokonok, ápolók, stb. is irányíthassák a kutyát. A kiképzés végeztével a leendő gazdák fokozatos összeszoktatási programban vesznek részt a kutyákkal, és mire elhagyják a Bergin Universityt, elválaszthatatlan párrá válnak.

Mondjuk a parkban séta vagy futás közben ugatva ránk rohan egy kutya, vagy egy kerítés mögül kiugrik és támadólag szalad felénk. Mit tegyünk? A helyzet félelmetes, ezért nem mondom, hogy ne féljünk, de ha tudunk uralkodni magunkon, minimalizálhatjuk a harapás esélyét, illetve, ha meg is történik a baj, a sérülés nagyságát.

Dr. Sophia Yin állatorvos évtizedek óta kutatja a kutyák viselkedését, de ez idő alatt csak apró harapásokban volt része. Szerinte az első számú titok az, hogy nyugodtnak kell maradni. Minél jobban hadonászik és kiabál valaki, annál nagyobb a harapás esélye. (A családon belüli harapások kockázatának csökkentéséről bővebben itt.) Amellett, hogy teljesen igazat adok a professzornak, egy dolgot módosítanék: szerintem nem kérhetjük, hogy az ember ne féljen, mert a fent említettek tényleg ijesztő helyzetek. De még ha ki is akar ugrani a szívünk, remeg a kezünk-lábunk, akkor is megúszhatjuk ép bőrrel, feltéve, hogy követünk egy egyszerű receptet.

kutyaharapas.jpg

Lássunk két tipikus támadási helyzetet dr. Yin cikke alapján:

  • Futunk a parkban, egyszer csak előtűnik egy kutya a semmiből és ugatva rohan felénk. Amit semmiképpen nem szabad tenni: kiabálni, hadonászni vagy megpróbálni elszaladni. Az ugatásra gyorsabban szaladó ember olaj a tűzre ebben az esetben. (A támadást kiváltó tényezőkről itt olvashattok részletesen.) Ha a kutya látja, hogy a támadás hatásos, folytatni fogja. Ezért ilyenkor a legjobb, ha megállunk, a karunkat az oldalunk mellett egyenesen tartjuk, mint egy pózna. Szinte biztos, hogy a kutya megáll erre a reakcióra. Ha ez megtörtént, egy határozott lépést tehetünk felé, és a kutya valószínűleg meghátrál (közben azért tovább ugat). Ha már biztonságos távolságra került, folytathatuk az utunkat, persze ha lehet, egy darabig még ne fussunk. 
  • Sétálunk egy falusi utcán, kertek alatt, stb. és előkerül egy ugató, felénk igyekvő kutya, például kiugrik egy kerítés mögül. A legtöbb hasonlóan viselkedő kutya hozzászokott, hogy mindent megugat, ami elhalad a porta előtt, de nincs benne támadási szándék.(A fajták veszélyességéről több infó itt.) Ha viszont elkezdünk hadonászni, akkor izgatottá válik és - akár játékos szándékból - elkaphat bármit, ami az orra előtt lengedezik, mondjuk a kabátunk ujját, ugyanúgy, mint amikor cibálós játékot játszik egy rongybabával. Tehát a recept itt is kiegyenesedett tartás, csend és mozdulatlanság.

Ez a módszer az esetek túlnyomó többségében beválik, de ha a kutya mégis támad, akkor a hátunkat fordítsuk felé, próbáljuk elkerülni, hogy elérje az arcunkat. Jó ötlet egy nagyobb tárgyat (esernyő, táska, stb.) közénk, és a kutya közé tartani, ezzel megnehezítjük a harapást. Ha a földre a kutya a földre rántott, hajlítsuk be a térdünket, a karunkat pedig tegyük a tarkónkra, és ebben a védekező labda pózban próbáljunk mozdulatlanok maradni. Összességében elmondható, hogy a kutyák a legtöbbször félelmükben harapnak, a támadó viselkedés, például az ugatás, morgás nem jelenti, azt, hogy a kutya harapásra készül (ld. a mondást az ugató kutyáról...).

süti beállítások módosítása